SPECKÓS ANYA MÖGÖTT A VILÁG – 2. RÉSZ

Egy anya a mélyvízben, vagy ha őszintén ki akarom mondani: anya nyakig a biliben – az első rész folytatása

Mondhatnék okosságokat, hogy keresd meg az utad, de fogalmam sincs, én hogy találtam meg. Talán nekem az volt a legjobb és legsikeresebb döntésem, amikor az egyik fejlesztéses hetet végigtolva, két hisztiroham között, a túlingerelt, fizikailag és mentálisan is kizsigerelt gyerekkel lehuppantam a kanapéra, és sírtam. Sírtam, mert fáradt voltam. Sírtam, mert a gyerekemet túlterheltem azért, mert még mindig kergettem a boldog és idilli családmodellt, amitől én megfosztva lettem. Sírtam, mert beláttam, hogy hibáztam, és sírtam, mert nem tudtam, hogyan menjek tovább. Voltak támpontok: Egy hatalmas nagy katyvasz, amiben mindenki mást mondott, mindenki tanácsod adott, és én mindent is próbáltam követni, de közben csak sírtam, mert mindemellett elvesztettem a gyerekeimmel az igazi kapcsolatot, és elvesztettem önmagamat is.

Akkor jött az újratervezés, és az új út. Hazudnék, ha azt mondanám, ez az út csendesebb, és azt is, hogy nem kérdőjelezem meg a döntéseimet. De már megtanultam nemet mondani. Tanulom Önmagamat újra szeretni, és ami a legjobb, hogy újra szívből tudok ölelni. Megtaláltam az arany középutat, és bár időről időre letérek róla, és rendkívül teátrálisan drámázom túl a helyzeteket, mindig sikerül megállni egy pillanatra, és ismét újratervezni. Megtanultam, hogy muszáj rugalmasnak lenni, mert máshogy ez nem fog menni. Meg kellett tanulni bizonyos dolgokat elengedni. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a nem túl sok és a nem túl kevés között, az élet minden területén. Nehéz jónak lenni anyaként, jónak lenni feleségként, és nehéz jónak lenni önmagamhoz. És hogy mi a motivációm, azt a mai napig nem tudom. Viszont azt igen, hogy milyen jól esik egy ölelés a gyerekektől vagy az apukájuktól. Milyen jól esik együtt lenni a családdal. Mennyire szeretek a csajokkal megszökni egy kávéra, amire aztán mégsincs sose idő, és már megint én mondom le, de jól esik tudni, hogy így is szeretnek. Jól esik dolgozni a gyerekek jövőjéért, és jól esik elérni egy-egy célt. Jól esik a gyerekeknek segíteni, és jól esik, amikor a vendégeim azt mondják, hogy szeretik, amikor megyek hozzájuk, mert jó, amit csinálok. Jól esik meginni a kedvenc fahéjas mézemmel a kávémat reggel és délben is, és jól esik elolvasni egy izgalmas könyvet. És jól esnek a keddek, amikor abban az 1 órában tényleg csak magam vagyok, és hálás vagyok, hogy van, aki kísér ezen az úton. Jól esik kiválasztani a hidratálómat vagy a fényvédőmet, vagy este befeküdni egy kád vízbe, és jól esik most, ebben a pillanatban is sírni, amiért rájövök, hogy mennyire szerencsés vagyok.

Szerencsés vagyok, mert van cél, amiért dolgozhatok. Szerencsés vagyok, mert szeretik a gyerekeimet. Szerencsés vagyok, mert mindenben támogat a férjem. Szerencsés vagyok, mert elismerik a munkám. Szerencsés vagyok, mert annyira fantasztikus, és jó értelemben defektes családom van, akiket annyira nagyon szeretek. És szerencsés vagyok, mert mindhárom fiam csodálatos. Okosak, kedvesek, szemtelenek, hangosak, csibészek, és folyton ölik egymást, amitől én már annyira őszülök, de mégis olyan jó, hogy ők vannak nekem. Szerencsés vagyok, mert minden adott, hogy megtaláljam azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek és ezáltal önmagamat.

Speckós anyának lenni nem könnyű. Ugyanolyan, mint bármilyen más anyának lenni. Engem viszont megtanított arra, hogy a nehézségek ellenére is tartsam nyitva a szemem, mert minden napban van valami jó, ami előrevisz. Apró mozzanatok és nehéz észrevenni őket.

Néha csak sodródom, néha csak túlélek, és annyira, de annyira tanítva vagyok minden egyes nap. És igen, még nagyon hosszú és rögös az út, és azt is tudom, hogy jó sokszor fogok még pofára esni rajta. Viszont tudom, hogy az út mindig kettéágazik, ahogy az is bizonyos, hogy én arra lépek, ahol a jelzőtábla a „boldogság, szeretet, megbecsülés, pozitivitás, kitartás, erő…” feliratot jelzi. Bár én úgy gondolom, valahol mindannyian speckósak vagyunk, ez a választás akkor is fennáll, ha speckós vagy, akkor is, ha nem (látszik). A döntés a miénk, és amit biztosak tudok, hogy mindig lesz erőm felállni, és azt is, hogy ha újrakezdhetném, és tehetném, akkor sem választhatnék más utat!

Bazsó-Varga Beáta
@mostmintsoha

Várlak facebook oldalamon további érdekes és értékes tartalmakkal.

További blogbejegyzéseim:

Email cím:

fejlesztocoach@gmail.com

Telefon:

06 (30) 223-4651

Facebook:

https://www.facebook.com/gabriellacoach

Facebook:

https://www.facebook.com/menyasszonycoaching